15 Év – 15 Hang. Vélemények Magyarország 15 éves NATO-tagságának eredményeiről

    • 15 év 15 hang borító

Wagner Péter, a Külügyi és Külgazdasági Intézet (korábban Magyar Külügyi Intézet) kutatója.

Kutatási területei a magyar biztonságpolitika, a NATO, a nemzetközi terrorizmus Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten. Biztonságpolitikai és terrorizmus nevű blogja megtalálható a wagnerpeter.blogspot.com címen.

1. Mit tekint Magyarország 15 éves NATO-tagsága legfontosabb eredményeinek?

Nehéz erre a kérdésre válaszolnom, mert számomra mind a NATO-csatlakozás története, mind NATO-tagságunk jó része tanult emlék. Olvastam róla, beszélgettem róla olyanokkal, akik átélték, részt vettek benne. Itt is megvan az ellentmondás, ami a magyar élet más területein is megtapasztalható: írásban, az utókorra csak szép eredmények és sikerek maradnak, miközben a szóbeli emlékek, személyes beszélgetések rengeteg hibáról, elhallgatott problémáról, ki nem beszélt sérelemről szólnak. Én csak a Magyar Honvédség komolyabb afganisztáni szerepvállalása kapcsán, 2006-tól kezdtem el érdemben foglalkozni magyar biztonságpolitikával, bár a téma már egyetemista korom óta érdekelt.

A magyar biztonságpolitikáról, a Honvédségről és a NATO-ról nagyon kevés érdemi, kiegyensúlyozott írás jelenik meg, ezért egy kívülállónak nehéz reális képet kapnia a sikerekről és a problémákról. Én azt tapasztalom, hogy egyrészt van egy erős, mindent sikerként beállító hivatalos verzió, és egy frusztrált, megkeseredett, mindent bíráló kritikus oldal. A kettő között pedig egy nagyon vékony szakmai réteg, de még ott is sok az elhallgatás, a visszafojtás. Ilyen körülmények között nehéz megítélni, hogy mi számít sikernek, és mi az, amit természetes elvárásként fogalmazhatnánk meg.

A példa kedvéért: sikernek tekinthetjük az afganisztáni szerepvállalásunkat, csak azért mert ott voltunk majd egy évtizeden át? Szerintem nem; mert amikor csatlakoztunk a szövetséghez, vállaltuk azt is, hogy a szövetségeseinkkel közösen ott leszünk, ahol szükség lesz ránk. Ezeket a kifelé látványosnak tűnő missziókat önmagukban nem a siker részének tartom, hanem a NATO-tagságunkból fakadó kötelező feladatoknak. Az a minimum volt, hogy ott voltunk, vagyunk a missziókban és kivesszük a részünket.

A korábbi interjúkban elhangzott eredményként a védelmi erők teljes együttműködési képességének elérése, vagy a tömeghadseregről történő átállás. Ezek valóban eredmények, de nem a NATO-tagságból fakadóan. A korábbi tömeghadseregből így is, úgy is át kellett állni a megváltozott világpolitikai környezet és az ország teherbíró képessége miatt. A katonai együttműködés más szövetségesekkel pedig azt hiszem, inkább a normális működés része, hiszen talán ez különbözteti meg a jószomszédokat a katonai szövetségesektől.

Az eredményeket inkább valahol ott keresném, amit magam is inkább csak sejtek, ami a védelempolitika és a Honvédség mélyebb struktúráiban jelentkezik: hogy lassan, nagyon lassan valamiféle új gondolkodásmód terjed el, felvesszük a NATO (nyugati) gondolkodás módját, hozzáállását, a fiatalabb generációk egyre könnyebben találják meg helyüket a nemzetközi műveletekben, egyre jobban értik, hogy a rájuk osztott szerepben hogyan kell hatékonyan tevékenykedniük. Egy generációváltás általában 20-25 év, mi valójában még csak félúton járunk.


2. Véleménye szerint mi volt a legjelentősebb probléma, mellyel Magyarország szembesült NATO-tagsága kapcsán?

A felkészületlenség mind politikai mind katonai szinten, majd az erőforrások hiánya. Az előbbi érthető, hiszen a körülmények teljesen alkalmatlanok voltak. A tisztikar más szellemben, más elvek szerint nevelkedett, az angol nyelv ismeretének hiánya miatt érdemi, mély információ nem állt rendelkezése a NATO-ról, ráadásul az egzisztenciális kihívásokra is mindvégig figyelnie kellett a katonatiszteknek. Nem ismertük a NATO-t, és nem tudtuk mit jelent a csatlakozás. Emlékszem, nemrég megkérdeztem egy tábornokot, aki a NATO csatlakozásunk során vezető szerepet játszott, hogy mi igaz abból a pletykából, hogy szinte az egész honvédséget felajánlottuk a NATO-nak a csatlakozás előtt. Azt válaszolta, majdnem igaz, de a kollektív védelem céljaira csak a tatai dandárt ajánlottuk fel (ami akkor a Honvédség egyik legütőképesebb, legjobban felszerelt alakulata volt) a szükséges támogató erőkkel és eszközökkel együtt. Aztán a csatlakozás után, amikor a NATO számára először töltöttük ki a védelmi tervezési kérdőívet (DPQ), kiderült, hogy teljesen félreértettük a szövetséget. Ők ugyanis azt értették a felajánláson, hogy ha támadás éri valamelyik tagot, akkor milyen erőket tudunk felajánlani a támadás helyén zajló műveletekhez. A teljesítéshez azonban mozgósítani kellett volna a tatai dandárt a maga több száz harci és kiszolgáló járművével, ami elvitte volna az adott évi teljes honvédelmi költségvetés egészét. A tábornok szavai szerint, mi, Magyarország, azt értettük felajánláson, hogy milyen erőket tudunk felajánlani a NATO számára egy minket érő támadás esetén. „Hogy történhetett ez?” – kérdeztem a tábornok urat. „Úgy Péter, hogy nem értettük, hogy mire gondolt a NATO.”


3. Véleménye szerint milyen területeken tudta Magyarország a legnagyobb hatást gyakorolni a szövetségben?

Nem tudok konkrét példát arra, hogy bármiféle hatásunk lett volna a szövetségre stratégiai kérdésekben, talán a balkáni missziók kapcsán lehettek ilyenek. Sosem voltunk eminens tagja a szervezetnek, az ígéreteink mindig messze meghaladták azt, amit teljesíteni tudtunk a folyamatos alulfinanszírozottság (azaz a politikai akarat hiánya) miatt. Kinek van kedve egy társaságban pont arra a tagra hallgatni, akivel állandó problémák vannak? Talán ez túl pesszimista álláspont, hiszen Magyarország saját méreténél fogva sem lehet önmagában komoly befolyással bíró szereplő, inkább azért hangsúlyozom a fentieket, mert elképzelhető, hogy – magyar módra – apró részeredményeket, részsikereket – megpróbálunk felnagyítani és becsapni magunkat azzal, hogy valami érdemi, stratégiai szintű hatást tudtunk gyakorolni a NATO-ra.


4. Véleménye szerint melyik volt / melyek voltak az(ok) a terület(ek), ahol Magyarország változást remélt NATO-tagsága révén, de az nem, vagy nem teljes mértékben vált valóra?

Szerintem a NATO-csatlakozással is úgy voltunk, mint a rendszerváltással vagy az EU-csatlakozással: sokat vártunk tőle, de nem nagyon tudtuk, mi az, és mivel fog járni. És mivel nyelvi korlátok között élünk, és egyébként sem szeretünk kérdezni, nem is tudtunk felkészülni arra, hogy mi jön. A NATO-csatlakozás abban mindenképpen változást hozott – és talán ezt jól látták itthon is előre – hogy a biztonsági helyzetünk javulni fog, hiszen több atomhatalom szövetségese és a legnagyobb katonai szövetség részese lettünk. Ugyanakkor ez teljesen megfoghatatlan, „eladhatatlan” eredmény, mivel addig sem jelentett fenyegetést senki Magyarországra.

A katonák részéről szerintem volt egy erőteljes várakozás, hogy a NATO-csatlakozás majd megállítja azt a folyamatot, amit hitetlenkedve szemléltek legalább 1989 óta, azaz, hogy a honvédelem kérdése nem volt prioritást többé, és a civil kontroll kialakítása kezdetben teljes felfordulást jelentett a korábbi évtizedek rendszeréhez képet. Ezeken persze még túltette volna magát a katonatiszt, ha nem látja közben a pénzforrások drasztikus csökkenését is. A várakozás abban állt 1999 körül, hogy a NATO egy komoly szervezet, tehát valami erőt, stabilitást, folytonosságot az országnak is mutatnia kell a saját részéről. Ez azonban nem következett be, és ahogy a politika felismerte (megtapasztalta?), hogy a honvédelmi költségvetést komolyabb, a NATO-tól érkező retorziók nélkül lehet csökkenteni, az ezredforduló után folytatódott a csökkenés.


5. Mit tekint a következő évek legnagyobb kihívásának Magyarország NATO-tagsága szempontjából?

Az elmúlt években – a poszt-afganisztáni időszakra készülve – a NATO ismét a hagyományos területvédelmi, azaz V. cikkely jellegű kihívások felé fordul, amelyet a jelenlegi ukrán/orosz konfliktus még inkább megerősített. Magyarország számára önmagában is és a NATO-tagságunk szempontjából is a legnagyobb kihívás a jövőben az emberi erőforrásainak megtartása és a haditechnikai modernizáció lesz. Mindkettő pénzkérdés. A katonai életpályamodellnek az elkövetkező évtizedben komolyan bizonyítania kell, hogy valóban képes lesz kiváltani az eddigi korkedvezményes szolgálati nyugdíjat, mert különben a tisztikar elöregedése fog bekövetkezni. Az elavult haditechnika kérdése lerágott csont, ennek kapcsán leginkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy a rendszerváltás óta egyetlen fegyverrendszert sem sikerült problémamentesen rendszerbe állítani vagy rendszerben tartani (talán a Gripenek kivételével), és ezek tanulságai, tapasztalatai ma nincsenek összeszedve, leírva, rendszerezve, ami hasznos lenne a jövőbeni döntés-előkészítők számára (talán persze azért, mert részben itt a politikai elit érdektelensége és forrásmegvonása volt a probléma). Persze van helyette rengeteg pletyka, sztori, anekdota, mese és keserűség, de a bürokratikus döntéshozatali rendszer számára ezek használhatatlanok.


6. Személyesen Önnek mi a legmeghatározóbb élménye, emléke Magyarország NATO-tagságával kapcsolatosan?

Az én legmeghatározóbb élményemet Magyarország NATO-tagságával kapcsolatosan az afganisztáni látogatásaim jelentették. A legelső, 2006. februári utam kivételével, az összes többi annak volt köszönhető, hogy a NATO és Magyarország ott volt az országban. Ez lehetővé tette számomra, hogy járjak abban az országban, amelyet már rengeteget tanulmányoztam az íróasztalom mögül, lehetővé tette, hogy ne csak laktanyák nyílt napjain ülhessek páncélozott szállítójárművekben, helikopterekben, MRAP-ekben. Missziós „kirándulásaim” segítségével a NATO és a Honvédség új arcát ismertem meg. Ennek az élménynek a legmaradandóbb része azért mégis csak a katonák, akiket megismertem a misszió révén az elmúlt években, és akik megismertek engem.



A további interjúkat átlagosan 3-4 hetes időközökkel online formában a Stratégiai Védelmi Kutatóközpont és a Magyar Atlanti Tanács honlapjain, illetve a www.biztonsagpolitika.hu – Biztonságpolitikai Portál NATO-NETto rovatának felületein olvashatja 2014 folyamán.


Interjúalany

Megjelenés tervezett időpontja

Tálas Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Nemzetközi Intézet, Stratégiai Védelmi Kutatóközpontjának igazgatója

2014. 01. 29.

Szenes Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, Nemzetközi Intézet, Nemzetközi Kapcsolatok és Biztonsági Tanulmányok Tanszékének tanszékvezetője

2014. 02. 19.

Hende Csaba, Magyarország honvédelmi minisztere

2014. 03. 11.

Martonyi János, Magyarország külügyminisztere

2014. 03. 13.

Siklósi Péter, a Honvédelmi Minisztérium védelempolitikáért és védelmi tervezésért felelős helyettes államtitkára

2014. 04. 09.

Magyarics Tamás, Magyarország dublini nagykövete

2014. 05. 07.

Szemerkényi Réka, miniszterelnöki főtanácsadó, a Magyar Atlanti Tanács alelnöke

2014. 05. 28.

Iklódy Gábor, a NATO új típusú kihívásokkal foglalkozó korábbi főtitkárhelyettese

2014. 06. 18.

Bali József, a Honvédelmi Minisztérium korábbi védelempolitikai szakállamtitkára

2014. 07. 09.

Domján László, a Magyar Honvédség Katonai Képviselő Hivatalának katonai képviselője

2014. 07. 30.

Sztáray Péter, Magyarország NATO nagykövete

2014. 09. 01.

Rábai Zsolt, a NATO Nemzetközi Titkárságának kommunikációs főmunkatársa

2014. 09. 24.

Szőnyegi János, a NATO ACT Stratégiai Tervező Részleg vezetője

2014. 10. 15.

Erdős André, Magyarország korábbi ENSZ nagykövete

2014. 11. 12.

Valki László, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Nemzetközi Jogi Tanszékének professzora

2014. 12. 03.